Cikkek ezzel a címkével: lélekbúvár

Az optimizmus igazolja önmagát

Mindannyiunk számára világos, de legalábbis egy meglehetősen általános tapasztalat: egy veszélyekkel teli, sok tekintetben kiszámíthatatlan, bizonytalan világban élünk.

VirágEz a tény óvatosságra int bennünket. Mégis, gyakran nem tűnik egyszerűnek eldönteni, mi volna a hatékonyabb viszonyulás: egy visszafogott, óvatos optimizmus több-kevesebb „józan” pesszimizmussal fűszerezve, vagy az egyértelmű, talán túlzottnak ható optimizmus? Melyik magatartással járunk jobban hosszú távon? Megvéd-e bennünket a pesszimizmusunk a tévedésektől, rossz döntésektől, kudarcoktól, bajoktól? És megvéd-e ugyanezektől, ha töretlen derűlátással tekintünk a jövő elé?
Természetesen adódik a legkézenfekvőbb válasz minden hasonló, két szélsőséget vázoló kérdésfeltevés kapcsán, s így itt is: az arany középút a nyerő, azt kell megcéloznunk. Ez nagy valószínűséggel így is volna, ha a „túlzott” optimizmus alatt a problémák tagadását és a menekülést értenénk, most azonban egy olyan hangra szeretnénk reagálni, amely napjainkban nagy mértékben felerősödött, s amely azt igyekszik bizonyítani, hogy a pozitív, optimista hozzáállás, még ha kissé túlzónak hat is, meglepően jótékony hatással bír lelki állapotunkra, az élettel való elégedettségünkre, testi egészségünkre, sőt élettartamunkra, tehát végső soron boldogságunkra, életminőségünkre. Vagyis nemcsak gondolatainkat, de a valóságot is meghatározza, vagy legalábbis nagy mértékben formálja. Mindez persze nem idegen már számunkra, ismerjük a gondolatok erejét. Tudjuk, hogy a valóság, a saját valóságunk nagy mértékben függ gondolatainktól, ha nem a legnagyobb mértékben.

Amennyiben ezt komolyan vesszük, már nem az a kérdés, hogy mi az objektív, tőlünk független valóság. Feltéve persze, hogy van ilyen, s most tegyük fel, létezik: tekintsünk így például bizonyos külső mérésekre az egészségi állapotunkra vonatkozóan. Sokkal fontosabb azonban az, hogy mi lesz az én valóságom, ha így és így gondolkodom és mi lesz, ha amúgy?

A Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződő „pozitív pszichológia” területéhez tartozó boldogságkutatás kapcsán számos hosszú távú, széles körben, több tízezer ember bevonásával elvégzett kísérlet bizonyította: világos, mérhető, megkérdőjelezhetetlen kapcsolat van gondolataink, önbecsülésünk, az életbe vetett bizalmunk, röviden optimizmusunk vagy épp pesszimizmusunk és valós körülményeink, kudarcaink, sikereink, testi-lelki egészségünk között. Pedig a kísérleti alanyok egészségi állapotuk és tehetségük, intelligenciájuk tekintetében is hasonló adottságokkal rendelkezdtek a kísérletek megkezdésekor.

Ha mindez így van, miért ne érné meg akár nevetségesen optimistának, derülátónak lennünk annak érdekében, hogy „naiv” elgondolásaink nagy eséllyel váljanak mások által is konstatálható valósággá az életünkben?
Ez a fajta optimizmus nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a szembejövő problémákat nem akarjuk megoldani, hogy homokba dugjuk a fejünket és egyszerűen nem veszünk tudomást a felmerülő nehézségekről. Azt azonban mindenképpen jelentheti, hogy minden bennünket érő kellemetlenséget, problémát, a nehéz élethelyzeteket eleve átmenetinek tekintjük, kreatívan keresve a megoldás, a kiút lehetőségét, s ami ebben a folyamatban a legfontosabb: az optimista hozzáállású ember bízik saját, ajándékba kapott, valamint tanulással megszerzett képességeiben és biztosra veszi azt, hogy meg fog tudni birkózni az előtte álló feladatokkal.

Annak tudata, hogy kompetensek vagyunk a saját életünkben, hogy képesek vagyunk irányításunk alá vonni életünk eseményeit, óriási energiákat, lendületet, kitartást, cselekvési kedvet ad nekünk, s nem utolsó sorban leleményességet, használható ötleteket a kivitelezéshez.

Mindezeken túl, vagy ezek mellett hinnünk kell abban is, hogy a világban eleve benne van a jó lehetősége, s hogy ez hozzáférhető számunkra. Bíznunk kell abban, hogy van szeretet, vannak valós válaszok és megoldások. A mi feladatunk pedig az, hogy bízva saját képességeinkben is, megtaláljuk ezeket a válaszokat és megoldásokat.

Megéri tehát kicsi magasabbra tenni a lécet, mint amilyen magasságban azt ma elérnénk. Megéri jobban hinni a jóban, döntési szabadságunkban, a dolgok pozitív kimenetelében, mint amennyire körültekintő vizsgálódással, racionalitással mindez alátámasztható és várható volna. Hiszen ha ésszerűek vagyunk, nem fognak ugyan megmosolyogni bennünket és a bajok sem érnek majd meglepetésként, ettől azonban mégsem lesznek a problémák kevésbé kellemetlenek. Ugyanakkor ha kissé gyerekesen és gyakran talán indokolatlan derűvel tekintünk a jövőnkre, arra számíthatunk, hogy ez a „balgaságunk” nem várt mértékben pozitívan üt majd vissza ránk, mintegy megjutalmazva bennünket a bizalmunkért. Az optimizmus tehát igazolni látszik önmagát. És tulajdonképpen mit veszíthetünk? Legfeljebb boldogabbak, egészségesebbek, elégedettebbek leszünk. Ez csak megér egy kis átmeneti méltatlankodást.