Lélekbúvár

Az instant megoldások divatja

Eleve, valljuk be: ha valami túl széles körben válik túlzottan népszerű „megoldássá”, azt bölcs dolog némi fenntartással kezelni, főképp, ha olyan nem minden szempontból mellékes területet érint, amilyen például a lelki egészség.

az-instant-megoldasok-divatjaVan azonban egy másik mérlegre pakolandó paraméter is. Méghozzá a „túl gyors”, a „túl kényelmes”, vagyis az instant jelleg. Igen, még a kávé esetében is elgondolkodtató. Némiképp. No de azt, hogy teszem fel, alapvetően elégedetlen, boldogtalan, agyonhajszolt, vagy bármely oknál fogva frusztrált, stresszes vagyok, rosszak az életvezetési szokásaim, nem kielégítő a kapcsolataim minősége, szóval valamely területen kicsúszott alólam a talaj, előfordulhat, hogy nem sikerül egy „három az egyben” stílusú varázsszerrel helyrebillenteni, holmi gyorstalpalókon letudni, egy alkalmas méregdrága, mindazonáltal kétes hátterű hókuszpókusz szeánsszal kipipálni. Aztán ki tudja. Aki kipróbálta, biztosan tudja, hogy még mindig keresi a legtutibb gyorsvonatot, amelyről az ablakon kinyúlva nyakon csípheti a csak az ő kedvéért arra somfordáló boldogságot, amely tekintettel van alanyunk lehetetlen időbeosztására, mely főként a szemmel jól érzékelhető, kézzel biztonságosan tapintható, de leginkább súlyos bankókban mérhető értékhalmaz megszakítás nélküli tuningolásán csusszant meg egy pöttyet, de a boldogság ezt nyilván megérti.

Vagyis hogy nem szeretnénk rá időt és energiát pazarolni, csak teremjen már itt, de tüstént, mert mit képzel, hogy mindenki úgy ráér, ahogyan ő? Vagyis hogy mi itt nem az időben élünk, amiről pedig a balga is tudja, hogy az pénz? Lehetne egy kicsit modernebb felfogású az a boldogság, mert ugye manapság az nem úgy van ám kérem, hogy csak nézzük este bágyadtan a naplementét, lóg ki a szánkból a mezőn ejtett fűszál, s kissé kézzelfoghatóbb ok-okozati viszonyokat vélünk felfedezni az aznapi munkánk és a szánkban landoló kenyérdarab közt, miközben átbeszéljük, mi esett aznap, vagy magunkba szállva konstatáljuk mindezt, esetleg a Fentvalóval is leközölve, hogy mi vót jó, mi nem vót, hun mi vót. Hát szóval ezt így most már többé mégsem lehet. És tényleg nem túl gyakran. És talán többnyire is csak gyep helyett szőnyeggel a fenekünk alatt. De ennyit talán megbocsájt a hátrahagyott történelem. No de akkor legalább rendszeresen. Vagy ha már rendelkezésünkre állnak mindenféle korszerű, városi léptékű lélekmentő megoldások, akkor esetleg fél instant módon nekifutva (azért nem egy óra/maga is kicsit furcsa, mindent tudó néni varázserejével), de aztán a begyűjtöttekkel egy életen át tudatosan, a fáradtságot rááldozva életmóddá tenni azt, amire vágyunk, talán megérné.

Elfogadva, hogy ha változtatni, előrelépni, „bevonzani” – ó a varázsszavak mézédes csengése – akarunk, akkor nem biztos, hogy mi ahhoz nem kellünk. Hogy én ahhoz nem kellek. Hogy nem én kell változzak, hanem majd a körülmények katonásan felzárkóznak az elvártakhoz. Mert olyan kis intelligensek és készségesek. Majd elolvasom, mi a trükk, a technika, a kulcs. Remélem, napi 3 percbe azért bőven belefér, csak semmi hektikusság, és akkor voila. Minek egész életen át – amely elméletileg erre lett volna szánva-, a helyünket keresni, majd rögzíteni, aztán tágasabbá varázsolni, igazán otthon lenni benne, s végül átmenthetővé értelmezni, ha mindezt állítólag napi 3 percben vagy egy-két alkalmas workshopon is megtehetem és utána halmozhatom tovább a majdani enyészet darabkáit, műérzelmeit, műreakcióit és egyre kényelmesebb pamlagait, mert ez messzemenően tartalmasabb időtöltésnek bizonyul a minket körülvevő harsona damdadamm alapján az elkövetkező évtizedekre nézve, mint lassan, fokozatosan, de biztosan kiteljesedni azzá, amire szánva vagyok, aki tulajdonképpen és végsősoron én vagyok.

Gyermeklélek – érintés

Előző írásom témája a testvérek közötti féltékenység volt. Már akkor kitértem arra, milyen fontos a gyerekeinkkel töltött minőségi idő, amiből persze a gyerekeknek sosem elég, de a szülők idejének sajnos van határa, ha csak a munkahelyi feladatokra és a házimunkára gondolok. Júliusban azt ajánlottam, hogy töltsünk külön-külön is némi időt gyermekeinkkel (természetesen ez csak azokra a szülőkre igaz, akik több gyermeket nevelnek). Most az érintés fontosságáról szeretnék írni, újra saját kis családunkra hivatkozva.

Írta: Adél

gyermeklelekKét gyermekünk természete nagyon-nagyon különböző, amit néha nem egyszerű összeegyeztetni, de ez mindenképpen szép feladat, „édes teher” nekünk. A kisebbik, aki most 8 éves, világ életében igényelte az összebújást, simogatást, esti közös beszélgetést. Amennyire elvárja ezt, annyi szeretetet ad ő maga is nekünk, egy igazi kis szeretetbomba. Két évvel idősebb bátyja viszont már kétéves korában erősen meghúzta az én-határokat: nem volt hajlandó bárkitől puszit elfogadni és bárkinek adni. („Adj egy puszit a nagynéninek!”- ugye minden kisgyerekes szülőnek ismerős a szituáció?) Öntudatosan csak azzal került közelebbi, „puszilkodós” kapcsolatba, amikor úgy érezte, szívesen teszi azt és nem azért, mert mások elvárják. Tőlünk, a szüleitől sem fogadta/ fogadja el bármikor az összebújást. Ez néha rosszul esik nekünk, de mindig elfogadjuk a döntését és nem erőltetjük.

A gyerekek igényeit figyelembe véve közeledünk hozzájuk. Így jutottunk el addig, hogy ma már a gyerekeink kérik egyre gyakrabban hol azt, hogy a talpukat masszírozgassam, hol az arcukat cirógassam vagy éppen a hátukat simogassam. Sajnos még egyik masszázsfajtát sem tanultam meg, de szívesen elmennék a közeljövőben egy tanfolyamra. A masszázs azon kívül, hogy segít a gyerekekkel való jó kapcsolat fenntartásában, az egészségmegőrzésben is fontos szerepet játszik. A gyermek thai masszázs, Korokán masszázs, talpmasszázs mind olyan masszázsfajták, amiket a gyerekek nagyon szoktak élvezni.

A masszázsok mellett szívesen ajánlom mindenkinek a baba-mama jógát, ahol a sok-sok szeretetteljes érintésen kívül az anyuka is foglalkozhat magával, ami nem csak az alakjára hanem a kisbabás időszakban előforduló depresszióra is jó hatással van.

Végül álljon itt egy mókás feladat, ami a testi érintésen alapul és egész családot megnevetteti:
Mindenki lefekszik körben a földre úgy, hogy az egyik családtag feje a másik hasán pihen. Az első kezdi a játékot: háromszor erősen azt mondja: „ha”. A következő gyorsan megismétli: „ha, ha, ha”, utána a harmadik, és így megy körben, egymás után. A fejek úgy ugrálnak egymás hasán, hogy nem telik bele sok idő, és a „ha, ha, ha” igazi hahotává változik. (Részlet Alla Swirinskaya Energiatitkok című könyvéből)

A mai a legboldogabb nap

A mai az év legboldogabb napja – legalábbis egy brit pszichológus matematikai képlete szerint.

a legboldogabbnapCliff Arnall – aki a Cardiffi Egyetem volt adjunktusa – mindazonáltal nem június 21-ét nyilvánította minden esztendő legboldogabb napjának, hanem június harmadik péntekét. Képlete: O + (N x S) + Cpm/T + He = az adott nap boldogságmutatójával.     A képlet magyarul: SZ + (T x K) + Gypg/H + Vi. Ha valakinek még így sem világos: az SZ a szabadban (Outside) eltöltött idő, a T a természeti környezet minősége (Nature), a K a társas kapcsolat (Social interaction), a Gypg, a gyermekkor nyári emlékek és a pozitív gondolkodás (Childhood summer memories and positive thoughts) együtthatója, a H a hőmérséklet (temperature), a Vi pedig a vakációizgalom (holiday excitement).

Hogy Arnall miként kvantifikálja például a gyermekkori nyári emlékeket, arra nem tért ki a The Daily Telegraph című brit lap.

A tudós természetesen kiszámította a legboldogtalanabb napot is. A végeredmény: január valamelyik hétfője, zömmel az utolsó előtti.

Gyermeklélek

Mindkét gyermekünket nagy örömmel és szeretettel vártuk, ezért eszünkbe sem jutott arra gondolni, hogy nekünk is meg kell majd küzdenünk a testvérféltékenység buktatóival. „Két fiú, kis korkülönbséggel, mi baj lehetne?!”- gondoltuk naivan, de az is lehet, hogy egyszerűen elfelejtettük, milyen harcokat vívtunk mi magunk a saját testvérünkkel sok-sok évvel ezelőtt.

Írta: Adél

gyermeklelekA féltékenység tünetei elég széles skálán mozogtak- illetve, sajnos mozognak-, a fiaink között, hiszen mai napig szembesülünk alkalomadtán a ténnyel, hogy a Nagy még mindig nem fogadta el a Kicsit. Az eltelt nyolc év sem volt elég… Hiszti, veszekedés, verekedés, allergiás tünetek az ő oldalukon, értetlenség, meglepődés, tanácstalanság a mi részünkről.

A testvérek közötti harcoktól persze nem kell nagyon megijedni, ez idővel változik, csillapodik, valahol az élet hozzátartozója. Az „egykéket” sokszor halljuk sóhajtozni, hogy „Bár ne egyedül nőttem volna fel!”, testvérpárok szájából viszont nem ritka az a kijelentés, hogy „Bárcsak más lenne a testvérem, vagy a testvéremmel való kapcsolatom!”. Ha úgy fogjuk fel az életet, mint egy nagy társasjátékot, ahol nem véletlenül kapjuk magunk mellé életünk szereplőit (szüleinket, testvéreinket, szerelmeinket, gyerekeinket és így tovább), akkor sokkal könnyebben fogadjuk és dolgozzuk fel az elénk gördülő feladatokat. Ezt természetesen nem olyan könnyű egy kisgyereknek elmagyarázni, aki éppen most kapott hajba a testvérével és dühös az elszenvedett sérelmek miatt.

Nemrég jó tippet kaptunk arra, hogy mi lehetne a megoldás a problémánkra: mindkét gyereknek szüksége van arra, hogy csak és kizárólag vele foglalkozzanak a szülei. Mi eddig a közös élményekre helyeztük a hangsúlyt: nagy társasozások, családi kirándulások, filmnézés négyesben. Most már tudatosan figyelünk arra, hogy a gyerekek vágynak a csak nekik szóló, minőségi figyelemre. Ebben a rohanó világban, amikor annak is örülünk, ha a család együtt vacsorázik, nem könnyű megoldani, hogy, ha rövid időre is, de szétválasztjuk a testvéreket.

Kedves családos és családot tervező Olvasók! Csak biztatni tudom Önöket, hogy alakítsák úgy az életüket, hogy legyen idejük közös családi tevékenységre, külön-külön a gyerekekre és a társukra is! Nagy szervezést igényel, de higgyék el, megéri!

Az optimizmus igazolja önmagát

Mindannyiunk számára világos, de legalábbis egy meglehetősen általános tapasztalat: egy veszélyekkel teli, sok tekintetben kiszámíthatatlan, bizonytalan világban élünk.

VirágEz a tény óvatosságra int bennünket. Mégis, gyakran nem tűnik egyszerűnek eldönteni, mi volna a hatékonyabb viszonyulás: egy visszafogott, óvatos optimizmus több-kevesebb „józan” pesszimizmussal fűszerezve, vagy az egyértelmű, talán túlzottnak ható optimizmus? Melyik magatartással járunk jobban hosszú távon? Megvéd-e bennünket a pesszimizmusunk a tévedésektől, rossz döntésektől, kudarcoktól, bajoktól? És megvéd-e ugyanezektől, ha töretlen derűlátással tekintünk a jövő elé?
Természetesen adódik a legkézenfekvőbb válasz minden hasonló, két szélsőséget vázoló kérdésfeltevés kapcsán, s így itt is: az arany középút a nyerő, azt kell megcéloznunk. Ez nagy valószínűséggel így is volna, ha a „túlzott” optimizmus alatt a problémák tagadását és a menekülést értenénk, most azonban egy olyan hangra szeretnénk reagálni, amely napjainkban nagy mértékben felerősödött, s amely azt igyekszik bizonyítani, hogy a pozitív, optimista hozzáállás, még ha kissé túlzónak hat is, meglepően jótékony hatással bír lelki állapotunkra, az élettel való elégedettségünkre, testi egészségünkre, sőt élettartamunkra, tehát végső soron boldogságunkra, életminőségünkre. Vagyis nemcsak gondolatainkat, de a valóságot is meghatározza, vagy legalábbis nagy mértékben formálja. Mindez persze nem idegen már számunkra, ismerjük a gondolatok erejét. Tudjuk, hogy a valóság, a saját valóságunk nagy mértékben függ gondolatainktól, ha nem a legnagyobb mértékben.

Amennyiben ezt komolyan vesszük, már nem az a kérdés, hogy mi az objektív, tőlünk független valóság. Feltéve persze, hogy van ilyen, s most tegyük fel, létezik: tekintsünk így például bizonyos külső mérésekre az egészségi állapotunkra vonatkozóan. Sokkal fontosabb azonban az, hogy mi lesz az én valóságom, ha így és így gondolkodom és mi lesz, ha amúgy?

A Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződő „pozitív pszichológia” területéhez tartozó boldogságkutatás kapcsán számos hosszú távú, széles körben, több tízezer ember bevonásával elvégzett kísérlet bizonyította: világos, mérhető, megkérdőjelezhetetlen kapcsolat van gondolataink, önbecsülésünk, az életbe vetett bizalmunk, röviden optimizmusunk vagy épp pesszimizmusunk és valós körülményeink, kudarcaink, sikereink, testi-lelki egészségünk között. Pedig a kísérleti alanyok egészségi állapotuk és tehetségük, intelligenciájuk tekintetében is hasonló adottságokkal rendelkezdtek a kísérletek megkezdésekor.

Ha mindez így van, miért ne érné meg akár nevetségesen optimistának, derülátónak lennünk annak érdekében, hogy „naiv” elgondolásaink nagy eséllyel váljanak mások által is konstatálható valósággá az életünkben?
Ez a fajta optimizmus nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a szembejövő problémákat nem akarjuk megoldani, hogy homokba dugjuk a fejünket és egyszerűen nem veszünk tudomást a felmerülő nehézségekről. Azt azonban mindenképpen jelentheti, hogy minden bennünket érő kellemetlenséget, problémát, a nehéz élethelyzeteket eleve átmenetinek tekintjük, kreatívan keresve a megoldás, a kiút lehetőségét, s ami ebben a folyamatban a legfontosabb: az optimista hozzáállású ember bízik saját, ajándékba kapott, valamint tanulással megszerzett képességeiben és biztosra veszi azt, hogy meg fog tudni birkózni az előtte álló feladatokkal.

Annak tudata, hogy kompetensek vagyunk a saját életünkben, hogy képesek vagyunk irányításunk alá vonni életünk eseményeit, óriási energiákat, lendületet, kitartást, cselekvési kedvet ad nekünk, s nem utolsó sorban leleményességet, használható ötleteket a kivitelezéshez.

Mindezeken túl, vagy ezek mellett hinnünk kell abban is, hogy a világban eleve benne van a jó lehetősége, s hogy ez hozzáférhető számunkra. Bíznunk kell abban, hogy van szeretet, vannak valós válaszok és megoldások. A mi feladatunk pedig az, hogy bízva saját képességeinkben is, megtaláljuk ezeket a válaszokat és megoldásokat.

Megéri tehát kicsi magasabbra tenni a lécet, mint amilyen magasságban azt ma elérnénk. Megéri jobban hinni a jóban, döntési szabadságunkban, a dolgok pozitív kimenetelében, mint amennyire körültekintő vizsgálódással, racionalitással mindez alátámasztható és várható volna. Hiszen ha ésszerűek vagyunk, nem fognak ugyan megmosolyogni bennünket és a bajok sem érnek majd meglepetésként, ettől azonban mégsem lesznek a problémák kevésbé kellemetlenek. Ugyanakkor ha kissé gyerekesen és gyakran talán indokolatlan derűvel tekintünk a jövőnkre, arra számíthatunk, hogy ez a „balgaságunk” nem várt mértékben pozitívan üt majd vissza ránk, mintegy megjutalmazva bennünket a bizalmunkért. Az optimizmus tehát igazolni látszik önmagát. És tulajdonképpen mit veszíthetünk? Legfeljebb boldogabbak, egészségesebbek, elégedettebbek leszünk. Ez csak megér egy kis átmeneti méltatlankodást.

A boldogság újfajta megfogalmazása

Végtelen belső szabadság, egységérzés, az időérzék megváltozása, apró varázslat – ilyen és ehhez hasonló fogalmak köré is rendezhetjük a boldogságról való elképzeléseinket. Mindannyian korlátok közt, külső körülmények által meghatározottan, a fizikai törvényszerűségek börtönében élünk. Egyfelől.

boldogságMégis: választ adhatunk-e mi magunk azokra a kérdésekre, hogy például az életünk pusztán megtörténik velünk, vagy inkább az irányításunk alatt áll? Tőlünk függ a saját boldogságunk, vagy kívülről várjuk azt megvalósulni? Vajon mennyire befolyásolnak bennünket a körülményeink, illetve milyen mértékben határozzák meg azt, hogy képesek vagyunk-e boldognak érezni magunkat különböző, akár kritikus élethelyzetekben? Van-e lehetőségünk úgy kikapcsolni, mintegy hatástalanítani külső tényezőket, hogy belül tőlük függetlennek, szabadnak érezzük magunkat?
Amennyiben ez utóbbi lehetséges, könnyen belátható, hogy azt a paradicsomi állapotot varázsolhatjuk így magunk köré, amelyet kultúránkban – egyes filozófusok szerint éppen a művi kultúra kedvezőtlen velejárójaként – régóta elveszettnek tudunk, s amely után természetszerűen mindannyian vágyakozunk.

A paradicsomi állapot visszaálmodása

Ezt az elveszített paradicsomot, az időtlenség, a végtelenség, a halhatatlanság érzését keressük a hitben, a különböző vallási, spirituális megtapasztalásokban, a természetközeli élményekben, de még a szerelemben is. A felsorolt élményekben közös, hogy lehetőséget adnak az időtlenség megtapasztalására, az önmagunkról való megfeledkezésre, s cserében a fókuszban álló tevékenységben, vagy épp közegben való koncentrált, teljes elmerülésre.

Az évszázadokon, sőt évezredeken át a filozófia látókörében mozgó efféle teljességélmény, időtlenség-tapasztalat és az ezt eredményező boldogságérzés napjainkban a kutatás, a kísérletezés, az ellenőrizhetőség eszközeinek bővülésével, és persze nem kevésbé a lélektan tudományának immár több, mint évszázados önállósodásával egyre inkább a pszichológia érdeklődési körébe került. Az utóbbi években a fent említett jelenségek egy olyan modern fogalom köré rendeződtek, amelyet tudományos pontossággal Csíkszentmihályi Mihály pszichológus írt le, először 1975-ben. Ez a modern fogalom a flow, az áramlás-élménye.

Mit mond Csíkszentmihályi erről a flow-élményről? Mely sarkalatos pontokban határozza meg annak lényegét?
Noha kutatások szerint a flow átélésének lehetősége részben személyiségfüggő is, pontosabban vannak személyiségtípusok, amelyek alkalmasabbak az a flow megtapasztalására, az egyik lényeges dolog, hogy találjuk meg azt a tevékenységet, vagy azokat a tevékenységeket, amely vagy amelyek örömet okoznak a számunkra. Fontos, hogy ezeket a tevékenységeket külső jutalmazás, érdek nélkül is képesek legyünk élvezni.

Miből áll a flow-élmény?

naplemente-hajoAz élmény elérésének fő kritériumai, hogy legyen előttünk egy világosan meghatározott cél, a nehézségi szintet folyamatosan, kis lépésekben növeljük, tehát adjuk meg a fejlődés, valamint a folyamatos visszacsatolás, visszajelzés lehetőségét, s hogy a kihívás, a feladat nehézsége optimális legyen számunkra. Fontos tehát, hogy a készségeinkhez, képességeinkhez mérjük azt. Ezáltal elkerüljük az alulmotiváltságot, a kudarcot és az unalmat.
Az élmény fontos összetevői a koncentrálás és a kontroll érzése. Ez utóbbi azért nagyon lényeges, mert ki tudja kapcsolni az élmény szempontjából nagy akadályt jelentő aggódást, szorongást, a kudarctól való félelmet. Úgy merülünk el a nehéz, tehát kihívást jelentő, mégis számunkra teljesíthető, a képességeinknek megfelelő nehézségű feladatban, hogy közben szubjektívvé válik az idő, s órák akár perceknek tűnhetnek. Ezáltal megszűnik az ember alapvető, az időbe zárt lét következményeként jellemző egzisztenciális félelme, szorongása. Idejét végtelennek tapasztalja, mert nem tényező. Nem sürget, nem korlátoz.

A feladat, noha igénybe veszi energiáinkat, nem túl megerőltető, éppen csak annyira, amennyire ez az elmerüléshez, a koncentráláshoz szükséges, hiszen szeretjük végezni az adott tevékenységet, s a jutalom maga a tevékenység folytatása. Éppen ezért itt egy önjutalmazó rendszerről beszélhetünk, amelynek a forrása bennünk van, így kiapadhatatlan, szándékunktól függően bármikor hozzáférhető, nem kerül pénzbe, nem függ másoktól, vagy bármely külső körülménytől. Ilyen módon folyamatosan energiához jutunk „munka” közben, nem érezzük a fáradtságot. Gyakran még a szomjat, vagy az éhséget sem.

Nagyon fontos ugyanakkor azzal is tisztában lenni, hogy tulajdonképpen bármilyen tevékenység közben átélhetjük a szóban forgó élményt, érzéseket. Ezen a ponton látható, mekkora szerepe van a viszonyulásnak az életünkben. A flow fogalma leggyakrabban és tipikusan különböző művészetek, az olvasás, a tánc, a sport vonatkozásában jut eszünkbe, pedig valójában egy egyszerű rutinfeladat végzése közben is utolérhet bennünket. A tevékenység minősége határozza meg azt, hogy átéljük-e közben a flow-t vagy sem. Természetesen az optimális nehézségi fok kritériuma miatt mindenki számára más és más komplexitású tevékenység alkalmas leginkább az élmény eléréséhez, mégis, ha kötelezően végzett munkafolyamatokban is képesek vagyunk megtalálni azokat az elemeket, vagy egy új látásmód során a dolognak azt az oldalát, vetületét, amely felől szemlélve az a munka számunkra is kihívást, illetve örömet tud nyújtani, akkor képesek leszünk kizárólag a feladatra koncentrálni. Eközben máris megfeledkezünk önmagunkról, vagyis kizárhatunk mindenfajta önkritikus attitűdöt, valamint a problémákat és az aggodalmaskodást, ami a kontroll érzésének hiánya miatt lehet jelen. Ez esetben pedig akár a futószalagon végzett munka is nyújthatja bárki számára a vágyott élményt.

Nagy lehetőségek rejlenek tehát mind a szabadidős, mind pedig az általában kötelességszerűen végzett tevékenységekben is a boldogságérzés tekintetében. A legjobb, ha mindkettőre képesek vagyunk, vagyis, ha egyfelől megtaláljuk azokat a dolgokat, amelyekben a leginkább kiteljesedhetünk, másfelől ha jól ki tudjuk használni a korábban kényszerűen végzett feladatokra szánt időt is némi plusz boldogság megteremtéséhez, s így nem kimerülten, kizsigerelve, hanem akár energikusan és megelégedéssel tehetjük le a lantot egy-egy teljesen átlagos nap után is.

Különösen fontos megszívlelnünk a fent vázolt lehetőségeket a fogyasztói társadalom tagjaiként. Túl azon, hogy tárgyakat halmozunk fel és gyakran azokban keresünk fogódzót, biztos pontot az életünkben, a lelki élményeket is habzsoljuk, rohanunk és újra és újra valami eddig ismeretlent, valami még jobbat keresünk.

Próbáljuk ki, milyen az, amikor megállunk, egy dologra figyelünk, minden mást félreteszünk és mélyen elmerülünk kedvenc tevékenységünk önfeledt gyakorlásában, ahogyan a napfény megmártózik a puha, tiszta víztükörben, s együtt siklik a hullámokkal, szinte eggyé olvadva velük a messze ható ragyogásban.

Zárszóként álljon itt Csíkszentmihályi egy nagyon szép és gyakran idézett megfogalmazása a flow élményéről:

„Amikor folyóparton ülünk, és figyeljük az elhaladó vizet, megláthatjuk a Flow szépségét működés közben. A víz természetesen áramlik és mozog, biztos irányban. Energiája, ereje, bizonyossága van, ebből a kombinációból nyugalom és a világgal való egység érzete árad. A legjobb pillanatok általában akkor következnek be, amikor egy ember teste és tudata önként vállalt erőfeszítésben végső határáig megfeszült, hogy valami nehezet és érdemlegeset alkosson.“
(Csikszentmihályi Mihály)

Hatékony életvezetés – avagy mit ad nekünk az önismeret?

onismeretAz önismeret fontossága olyan témakör, amely napjainkban lépten-nyomon látóterünkbe kerülhet, hiszen a pszichológia témáival való naponkénti foglalkozás, kérdésfeltevés ma már közösségi szinten sem csak a tudósok, elméleti szakemberek, pszichológusok és pszichoterapeuták kiváltsága, legalábbis, ami a mindannyiunkat érintő, a mindennapi életben való eligazodáshoz szükséges területeket illeti. Az önismeret pedig egy olyan kulcsfontosságúnak tűnő tárgya a lélektani vizsgálódásoknak és diskurzusoknak, amely jelen kultúránkban, társadalmunkban egyikőnk figyelmét sem kerülheti el.

Pálffy Katalin megfogalmazásában az önismeret az egyén „áttekintése saját személyisége összetevőiről, határairól és lehetőségeiről, betekintése saját viselkedésének a rúgóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, képessége arra, hogy helyesen megítélje saját szerepét, hatását az emberi kapcsolatokban” (K.Pálffy, Bevezetés a pszichológiába, 1989. 15.p.)

Miért is olyan fontos tehát – s vegyük most a leggyakorlatibb, elsősorban az életvezetést érintő vonatkozásokat alapul – az önismeret megléte, fejlesztése?

Nem szükséges, hogy a téma elméleti szinten foglalkoztasson bennünket, az azonban minden embernek érdeke, hogy élete során a leghatékonyabb módon tudja érvényesíteni a mindennapjainak alakulásával kapcsolatos elképzeléseit, elérni céljait, megvalósítani azt az életformát, ami számára és családja, szűk környezete számára a legkívánatosabb.

Gyakori probléma, hogy erőtlennek, eszköztelennek, tehetetlennek érezzük magunkat olyan hétköznapi, akár apró-cseprő problémákkal szemben is, amelyek megoldása pedig nem kerülne sok energiába és közel sem elérhetetlen feladat – pusztán némileg több önismeretet igényelne.

onismeret2Mennyivel egyszerűbb, gördülékenyebb, sikeresebb lehetne az életünk, ha nem próbálgatnánk magunkat hosszasan, újra és újra, jó néhány kudarctól elcsigázottan, olyan területeken, amelyek személyiségünknek, készségeinknek és képességeinknek nem megfelelőek, amelyek eleve zsákutcák számunkra. Rövidebb időbe, kevesebb energiába kerülne kicsit megállni, befele nézni és azt kideríteni, hogy milyen pálya, munka, családi modell, szabadidős tevékenység, stb. az, amelyre a konvencióktól, neveltetésünktől, a társadalmi elvárásoktól kicsit eltávolodva is mélyen vágyunk és magunkhoz közelinek érzünk. Melyek azok a tevékenységek, akár pénzkereseti lehetőségek, amelyek érdeklődési körünkkel, eddig megszerzett tudásunkkal, szellemi vagy fizikai képességeinkkel, teherbíró képességünkkel harmonizálnak? A leginkább sikeresebbek, hosszú távon is hatékonyak és elégedettek ugyanis csakis azon dolgokkal, feladatokkal lehetünk, amelyek ránk szabottak. Mindenkiben rejlenek olyan készségek és kompetenciák, amelyek számára lehetőséget jelentenek mind az önkifejezésre, kreativitásunk megélésére, mind pedig a megélhetésre, az anyagi biztonság megteremtésére. Oktatási rendszerünknek sajnos a mai napig nem erőssége, hogy a tehetség kibontása, s a majdani pályaválasztás tekintetében a fenti irányelvek kellő hangsúlyt kapjanak, s a diákok megfelelő hatékonysággal találják meg és bontakoztassák ki magukban a sikeres életvezetéshez szükséges alapot és építőköveket. Egyéni szinten azonban – felismerve az önismeret szükségességét – erre minden lehetőségünk adott. Éljünk vele!