Az instant megoldások divatja

0
Az instant megoldások divatja

Eleve, valljuk be: ha valami túl széles körben válik túlzottan népszerű „megoldássá”, azt bölcs dolog némi fenntartással kezelni, főképp, ha olyan nem minden szempontból mellékes területet érint, amilyen például a lelki egészség.

az-instant-megoldasok-divatjaVan azonban egy másik mérlegre pakolandó paraméter is. Méghozzá a „túl gyors”, a „túl kényelmes”, vagyis az instant jelleg. Igen, még a kávé esetében is elgondolkodtató. Némiképp. No de azt, hogy teszem fel, alapvetően elégedetlen, boldogtalan, agyonhajszolt, vagy bármely oknál fogva frusztrált, stresszes vagyok, rosszak az életvezetési szokásaim, nem kielégítő a kapcsolataim minősége, szóval valamely területen kicsúszott alólam a talaj, előfordulhat, hogy nem sikerül egy „három az egyben” stílusú varázsszerrel helyrebillenteni, holmi gyorstalpalókon letudni, egy alkalmas méregdrága, mindazonáltal kétes hátterű hókuszpókusz szeánsszal kipipálni. Aztán ki tudja. Aki kipróbálta, biztosan tudja, hogy még mindig keresi a legtutibb gyorsvonatot, amelyről az ablakon kinyúlva nyakon csípheti a csak az ő kedvéért arra somfordáló boldogságot, amely tekintettel van alanyunk lehetetlen időbeosztására, mely főként a szemmel jól érzékelhető, kézzel biztonságosan tapintható, de leginkább súlyos bankókban mérhető értékhalmaz megszakítás nélküli tuningolásán csusszant meg egy pöttyet, de a boldogság ezt nyilván megérti.

Vagyis hogy nem szeretnénk rá időt és energiát pazarolni, csak teremjen már itt, de tüstént, mert mit képzel, hogy mindenki úgy ráér, ahogyan ő? Vagyis hogy mi itt nem az időben élünk, amiről pedig a balga is tudja, hogy az pénz? Lehetne egy kicsit modernebb felfogású az a boldogság, mert ugye manapság az nem úgy van ám kérem, hogy csak nézzük este bágyadtan a naplementét, lóg ki a szánkból a mezőn ejtett fűszál, s kissé kézzelfoghatóbb ok-okozati viszonyokat vélünk felfedezni az aznapi munkánk és a szánkban landoló kenyérdarab közt, miközben átbeszéljük, mi esett aznap, vagy magunkba szállva konstatáljuk mindezt, esetleg a Fentvalóval is leközölve, hogy mi vót jó, mi nem vót, hun mi vót. Hát szóval ezt így most már többé mégsem lehet. És tényleg nem túl gyakran. És talán többnyire is csak gyep helyett szőnyeggel a fenekünk alatt. De ennyit talán megbocsájt a hátrahagyott történelem. No de akkor legalább rendszeresen. Vagy ha már rendelkezésünkre állnak mindenféle korszerű, városi léptékű lélekmentő megoldások, akkor esetleg fél instant módon nekifutva (azért nem egy óra/maga is kicsit furcsa, mindent tudó néni varázserejével), de aztán a begyűjtöttekkel egy életen át tudatosan, a fáradtságot rááldozva életmóddá tenni azt, amire vágyunk, talán megérné.

Elfogadva, hogy ha változtatni, előrelépni, „bevonzani” – ó a varázsszavak mézédes csengése – akarunk, akkor nem biztos, hogy mi ahhoz nem kellünk. Hogy én ahhoz nem kellek. Hogy nem én kell változzak, hanem majd a körülmények katonásan felzárkóznak az elvártakhoz. Mert olyan kis intelligensek és készségesek. Majd elolvasom, mi a trükk, a technika, a kulcs. Remélem, napi 3 percbe azért bőven belefér, csak semmi hektikusság, és akkor voila. Minek egész életen át – amely elméletileg erre lett volna szánva-, a helyünket keresni, majd rögzíteni, aztán tágasabbá varázsolni, igazán otthon lenni benne, s végül átmenthetővé értelmezni, ha mindezt állítólag napi 3 percben vagy egy-két alkalmas workshopon is megtehetem és utána halmozhatom tovább a majdani enyészet darabkáit, műérzelmeit, műreakcióit és egyre kényelmesebb pamlagait, mert ez messzemenően tartalmasabb időtöltésnek bizonyul a minket körülvevő harsona damdadamm alapján az elkövetkező évtizedekre nézve, mint lassan, fokozatosan, de biztosan kiteljesedni azzá, amire szánva vagyok, aki tulajdonképpen és végsősoron én vagyok.


Szóljon hozzá

Név (kötelező)

Weboldal